21

A reppeni legelőkön túl Tallinntól délre
Augusztus havának 9. napja, délután-este

A BÍRÓ ÚRRAL megegyeztek, hogy a vasárnapi istentisztelet után megkóstolják a feketefejűek sörét, végül mégis úgy alakult, hogy nem értek oda a céhház dísztermébe. Mikor az egyik sarkon épp befordultak volna a Tengeri kapuhoz vezető Hosszú utcára, Melchior megragadta Dorn kabátujj át, és visszarántotta őt a ház fedezékébe. Dorn cifra méltatlankodására Melchior fejével az utca szemközti oldala felé bökött, ahol a feketefejűek székháza előtt két férfi állt élénk beszélgetésbe merülve. Az egyikük de Wrede volt, a másik pedig egy egyszerű köpenyt viselő ifjú. Úgy tűnt, mintha alkudoztak vagy vitatkoztak volna, de nemsokára egyezségre jutottak, és együtt indultak a piactér felé.

– Ki ez a fiú? – kérdezte Dorn. – Mintha láttam volna már valahol. – Azt hiszem, tudom, kicsoda. A Szent Barbara-temető sírásójának a fia, talán Jacopnak hívják, észt származású. Bíró uram, eredjünk a nyomukba, és nézzük meg, miben sántikálnak!

– Nem lenne egyszerűbb galléron ragadni őket, és minden kertelés nélkül megkérdezni tőlük?

– Semmivel nem gyanúsíthatjuk őket, és nem biztos, hogy sikerül kiderítenünk, mi a szándékuk, ha maguktól nem vallják be – vélekedett a patikárius.

– Ez igaz – dohogott Dorn. – És nem nehéz kitalálni, hogy bizonyára a Barbara-temetőbe igyekeznek.

A bíró jóslata beigazolódott. A Főtérről de Wrede és Jacop egyenesen a Kovácsok kapuja felé folytatta útját, majd azon kilépve valóban a temetőbe tartottak. Dorn és Melchior követték őket. A temetőbe érve Jacop mutatta a flamandnak az utat, a sírok közötti keskeny ösvényeken vezette végig, míg végül a temető újabb, déli végében lyukadtak ki, ahol a terület sík volt, a fák még fiatalabbak, ezért követőik lemaradtak, és öreg tölgyfák rejtekéből figyelték őket.

Jacop három frissen ásott sírhoz vezette de Wredét. Kiáltására az egyikből előbukkant apjának, a sírásó Tonnisnak a feje. Az ifjú Jacop ekkor kereket oldott, de Wrede és a sírásó azonban beszédbe elegyedtek. Egyértelmű volt, hogy az alkudozás folytatódott, de Wrede, a kereskedő, az „agyafúrt és zsugori”, ahogy Dorn az összes flamandot jellemezte, hangosan kacagva rázta a fejét, Tonnis kimászott a sírgödörből, és hadonászva bizonygatta az igazát. Végül azonban úgy tűnt, hogy sikerült megegyezniük. A flamand erszényében kotorászott, és néhány érmét nyomott a sírásó markába. Tonnis rövid időre elment, majd egy szerszámmal tért vissza, amit de Wrede kezébe nyomott.

– Te jóságos ég, Melchior, le merném fogadni, hogy az egy kisbalta – jegyezte meg Dorn.

– Én pedig azt merném lefogadni, hogy de Wrede a kisbabával belemászik egy sírba – hangzott a patikus válasza.

Melchior sem tévedett. Tonnis leült a sír szélére, míg de Wrede eltűnt a sírgödörben. A kalmár nemsokára kimászott onnan, és beleugrott a következőbe, mialatt Tonnis fűzfaháncs tarisznyájából előhalászott egy kenyércsücsköt, amit elkezdett rágcsálni.

– Számomra nagyon úgy fest, hogy sírgyalázásnak vagyunk szemtanúi – jelentette ki Dorn mogorván. – Jó lenne tudni, hogyan rendelkezik erről a lübecki jog.

– Érdekes – felelte Melchior –, én is pont ezt akartam tőled kérdezni.

Végül úgy tűnt, hogy de Wrede befejezte, amiért jött. Kimászott a gödörből, vállán tarisznyával, ami legalább húsz fontot nyomott. Elköszönt Tonnistól, és megindult a temető széle felé.

– Óvatosan utána lopódzom – mondta Melchior. – Látni akarom, hova viszi a zsákmányát.

– Állítólag – morogta Dorn – egyes angliai kolostorokban olyan mennyiségben darabolják a halottakat, hogy azt egy egész temető is alig tudná befogadni, hogy aztán a hullák testrészeit szentek ereklyéiként adják el jó pénzért. A saját fülemmel hallottam, mikor a városházán szóba került.

– Itt mást szimatolok – jelentette ki Melchior komoran. – Most viszont mennem kell.

– Nélkülem nem mész te sehova! Még csak az kéne, hogy egyedül engedjelek bárhova is.

Így hát de Wrede után lopakodtak, aki a temető déli kapuján kilépve rátért a széles országútra. Ez volt a legfontosabb út, kavics- és mészkőaprólék borította, a városból délnek vitt, és sokfelé el lehetett jutni rajta. De hogy hová tarthat a hullákról levágott testrészekkel a flamand kalmár, arról sejtelme sem volt Melchiornak.

A kora délutáni órában benépesültek az utak, Dorn és Melchior néhány száz lépésnyire lemaradt a flamandtól, és különösebben nem is kellett rejtőzködniük. Az országút mentén kocsmák és fogadók sorakoztak, egy kis piactér is feltűnt, nyájakat és kondákat legeltettek, nyüzsögtek a falusiak, a városi kézművesek, a szolgálók, az elővárosok tisztségviselői, a lovagrendi szolgák, a lovasok, a részegek és templomlátogatók, döcögtek a szekerek, és gurultak a homokfutók.

– Vajon a keresztútnál merre megy majd tovább? – kérdezte Dorn.

– Hol lakik Tallinnban?

– Állítólag a feketefejűek atyamesterének, Lysingnicknek a háza mögött egy kisebb épületben, valahol a Szent Olaf-templom és a Louenschede-torony között.

Az út itt hegynek fölfelé tartott, melyet – a már lovagrendi területen álló – Szent Antal-kápolna után Szent Antal-hegynek neveztek. A domb alatt, nyugat felől a dómhegyi lovagok széles legelői terültek el. A magaslat mögött három út egyesült: a Kovácsok kapujától kiinduló nagy országút, a homokdűnék közt vezető út, ami a Szent János Ispotálytól indult, és amelyen a nyugati irányból, Marienthal felől érkezők délnek folytathatták útjukat, és a dómhegyi kis erőd déli kapujától lefelé tartó út, ami a dómhegyi legelő szélén és a Barbara-temető mögött elhaladva a Szent Antal-kápolna közelében kiért a nagy országútra.

A Szent Antal-hegy után az út homokdűnéken vitt át, innen keletre magasodott a városi vesztőhely akasztófája a Jeruzsálem-hegyen, ahol olykor Dorn ítéletet hirdetett, a fák között jól látszott az országútról is, onnan tovább, a homokdűnék és az erdei fenyők mögött volt a Büdös-tó, ahová a kivégzettek holttestét dobták. Az út menti erdős sávot Hóhérkertnek hívták, azelőtt valóban ott lakott a hóhér, ekkor azonban erről már csak egy kunyhó tanúskodott, ahol előkészítette a kivégzést, és munkaeszközeit tartotta. A különösen nagy gazembereket a dűnék közt törték kerékbe, jól láthatóan, az utazók elrettentésére és figyelmeztetésére.

A Hóhérkerttől tovább haladva nagy kőkereszt állt az út mellett, mely a város és a lovagrend fennhatósága alá tartozó területek határát jelölte. Itt Dorn bíró úr hatalma véget ért.

De Wrede azonban elhaladt a Szent Antal-kápolna mellett, és egyre ment tovább, öntudatosan és bátran, mint az a férfi, aki tudja, hová tart, és miért. Elhagyta a Hóhérkertet is, de csak nem lassított. Együtt ment a piacozókkal és a falusiakkal, akik aznapra már végeztek városi teendőikkel, és visszatértek otthonukba, gyorsan és céltudatosan lépegetett, és nem úgy tűnt, hogy meg szeretne pihenni valahol, vagy be akar térni valamelyik útszéli kocsmába egy sörre. Igaz, errefelé már kezdtek megfogyatkozni az út menti kocsmák.

A következő útkereszteződésnél a piacozók közül néhányan letértek délkelet felé, de Wrede azonban tovább folytatta útját délnek. Melchior és Dorn már lemondott arról, hogy úti célját kitalálják. Csak annyi volt biztos, hogy korábban is járt ezen az úton, és tudja, hová tart. Már vagy egy órája gyalogoltak, és a többi utazó el-elmaradt az úton, többségük a tanyákra vezető keskeny gyalogösvényekre tért le. Azok pedig, akik messzebbre mentek, ilyen későn már nem indultak el, nehogy útközben rájuk sötétedjen.

Az útkereszteződés után az út legelőkön haladt át. Melchior emlékei szerint ez a tallinni püspök földje volt, amit jószágkormányzója után Reppen legelőinek hívtak. Szaporán szedték a lábukat, hogy lépést tartsanak az előttük haladó de Wredével. A legelőkön túl ismét megszaporodtak a dombok, az út homokos-mohás parlagföldeken vitt keresztül, ahol csak néhány csenevész erdei fenyő nőtt. Távolabb viszont sűrű fenyőerdő sötétlett. Néhány kései lovagrendi szolga lovagolt szembe velük, bizonyára a Dómhegyre tartva, akik a birtokokról jöttek, Melchior és Dorn, valamint de Wrede között pedig csak egy ágrólszakadt csavargó ballagott, és még jobban le kellett maradniuk, nehogy de Wrede észrevegye őket. Az ég felhős volt, és szürke, lógott az eső lába, ami miatt igencsak aggódni kezdtek.

Dorn egyre dúlt-fúlt, hogy mi a lópikulát kergetnek, ki tudja, de Wrede talán egészen Atwerpenig akar elgyalogolni, ő viszont addig vissza nem kutyagol Tallinnba, amíg egy jó zsíros sült oldalast nem evett, na de hol kapni ilyenkor sült oldalast, hiszen a weylandti kastélynál lévő fogadóig még hosszú az út.

Ekkor azonban beértek az erdőbe, és szerencséjükre vagy épp szerencsétlenségükre a flamand egyszer csak lefordult egy kelet felé vezető ösvényre, majd eltűnt a fák között.

– Hova vihet ez az út? – kérdezte Dorn. – Valamelyik uraság kastélyába?

Melchior sem tudta pontosan. Azon kevés alkalommal, mikor ezen a déli országúton járt, semmi érdeklődést nem tanúsított az iránt, hova vezethet az útról letérő számtalan ösvény. A Tallinnban rövid időt töltött de Wrede azonban ezt szemmel láthatólag jól tudta. Melchior ismeretei és következtetése alapján az erdőben birtokhoz tartozó tanyáknak kellett lenniük, hiszen minden ösvény vezet valahová. Megálltak az erdőszélen, és gyors tanácskozást tartottak, mitévők legyenek.

– Itt nekem nincs hatalmam – jelentette ki Dorn. – Egyszerű városi polgár vagyok, akárcsak te. Helyesebben mai vállalkozásunkban te vagy a főnök, úgyhogy te dönts!

– Az egyik lehetőség az, hogy sarkon fordulunk, visszamegyünk Tallinnba, és elpusztítjuk az első utunkba eső kocsmában kapható legzsírosabb oldalast – jelentette ki Melchior. – Annak ellenére, hogy ma böjti nap van.

– Ez jól hangzik – támogatta az ötletet Dorn. – Dornné asszonyság pedig gondoljon erről, amit akar!

– De a másik lehetőség az, hogy óvatosan a flamand után lopakodunk. Máskülönben azon fogok bosszankodni, hogy elpazaroltunk egy csomó időt anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna. Mondd, hallottál valaha a Kibutze boszorkányról?

– Soha – válaszolta Dorn.

– Én viszont hallottam. Keterlyntől. Valahol délen az erdőben él az észt származású Kibutze vagy Kibuse nemzetség, egy vazallus jobbágyaiként, de nagy boszorkányok hírében állnak, értenek a fekete mágiához is, és ráolvasásért meg más hasonlókért felkeresik őket a parasztok.

– Szent Szűzanyám, én erről soha nem hallottam, hála a szenteknek!

– Ami nem azt jelenti, hogy de Wrede sem – vágta rá Melchior. – Én utána osonok, te pedig megvárhatsz itt, vagy visszamehetsz a városba.

– Amit eszem ágában sincs megtenni, mert semmiképpen nem hagylak egyedül az erdőben ezzel a flamanddal – szögezte le Dorn határozottan.

– Akkor, bíró uram, utána! – adta ki az utasítást Melchior.

Közeledett az este, elcsitult a szél, és megnyúltak az erdő széli fák árnyékai. A keskeny erdei ösvény először hegynek fölfelé vezetett az erdei fenyők között, majd lefelé egy bokros területre. De Wrede azonban nem mehetett máshová, mint végig az ösvényen. Melchior és Dorn követte, óvatosan átlépve a földön fekvő ágakon, nehogy zajt keltsenek. A sűrű aljnövényzetet végre ritkásabb bozótos váltotta föl, távolabb mintha tisztás tűnt volna elő, és patakcsobogást lehetett hallani. Melchior, aki elöl haladt, figyelmeztetve emelte föl kezét, mire Dorn megállt. Melchior ekkor leguggolt, és a tisztás szélén sűrűn nőtt bokrokra mutatott. Lehasaltak alájuk, óvatosan félrehajtották az ágakat, és valóban egy tisztás tárult föl előttük, távolabb patakparttal, ami mellett egy nagy kő állt.

De Wrede letelepedett a kőre, és türelmesen várakozott. Zsákjának száját kioldotta, és szemügyre vette a tartalmát, kivett belőle valamit, megvizsgálta, majd visszatette.

Bár Melchior tudta, mi van a zsákban, mégis összerezzent, amikor meglátta.

– Emberi kéz – suttogta Dorn. – Az, amit lenyiszabolt a hulláról. Vajon árulni hozta ide őket?

– Kik lehettek azokban a sírokban? – kérdezte Melchior. – Három sír, nemrég ásták valamennyit.

– Istenem, honnan tudhatnám! Egy halász halt meg mostanában, meg egy kocsmáros fiait vitte el valami csúnya betegség.

– Csúnya betegség? – hümmögött Melchior. – Vannak olyan boszorkányok, akik épp olyan halottak testrészeire pályáznak, akik betegségben haltak meg.

Akárcsak de Wrede, ők is vártak. Eltelt vagy egy óra, a tisztásra lassan alkonyi szürkület borult. Az erdőből éjszakai hangok hallatszottak ki, a szél teljesen elült, de szerencsére még nem esett. Már egészen besötétedett, mikor csobbanások hallatszottak a patak felől, mintha valaki közeledett volna a gázlón. De Wrede felélénkülve ugrott talpra.

Egy idősebb férfi jött. Vastag fenyőbotra támaszkodva lépegetett, rongyos vászoninget viselt, szakálla ősz volt, és Melchior szerint mezítláb érkezett.

– Egy paraszt – suttogta Dorn.

Bár a patakcsobogás és az éjjeli madarak rikoltásai elnyomták szavukat, valamit azért mégis lehetett belőle hallani. Melchiornak nagyon kellett figyelnie, hogy bármit is megértsen, hiszen de Wrede flamand kiejtéssel beszélt németül, a paraszt pedig még a tiszta és egyszerű némettel is hadilábon állt.

– Nem jó – mondta az öregember. – Túl öreg és rossz. Jobbnak kell lennie, érted? És gyereké.

– Ez egy jobb láb volt – erősítette meg de Wrede, de amit ezután mondott, azt Melchior nem értette.

Az öregember ellenkezett, vitatkoztak.

– Aki holdtöltekor halt meg – mondta az öregember, majd így folytatta –.”túl öreg, fiatalabbat… nem jön ki a lelke… és a haja…

De Wrede átnyújtotta az öregnek a zsákját, aki kotorászott benne. Kivett belőle valamit – aminek emberi testrésznek kellett lennie, de hogy milyennek, azt Melchior nem tudta kivenni –, megszagolta, majd a válla fölött hátrahajította a patak felé. Így járt el a következővel is, de a harmadikat jónak találta, és begyömöszölte a saját zsákjába.

Végül az öreg egy emberfejet vett szemügyre. Melchiornak úgy tűnt, hogy egy lányé lehetett, de nem volt benne egészen biztos. Az öreg a hajánál fogta, magától távol tartva méregette, megnyalta, majd betette a zsákjába. Három garast emlegettek, meg „egy nagy ezüstöt”, végre aztán megegyeztek. De Wrede fizetett az öregnek, és együtt átkeltek a patakon, majd elnyelte őket a sűrűsödő sötét.

Melchior és Dorn pedig visszacammogtak az úton, ahol jöttek. Hosszú volt az út, de egyetlen kocsmánál sem álltak meg a jó zsíros sült oldalas kedvéért, mert azt sem Wakenstede, sem Dorn asszony nem nézte volna jó szemmel. Elátkozták az összes flamandot és az összes észt boszorkányt. Nem kellett megszállniuk a városfalon kívül az elkésett utasok fogadójában, mert Dorn nagy lármát csapott a kapunál, és üvöltve követelte, hogy húzzák föl a vasrostélyt a városi bíró számára, máskülönben akasztófán fog lógni az őrség összes tagja, így végül beengedték őket a városba, mikor már igencsak éjfélre járt az idő.